Zenei esték Egerben (1995-05-23)

Kátai László: Missa Agriensis

Az egri Nagyboldogasszony templomban, ebben a jó akusztikájú barokk épületben mutatta be a Gergely Péter Pál vezette Cantus Agriensis az egri zeneszerző Kátai László Missa Agriensisét. Három szoprán: Hegyesi Hudik Margit, Almássy Erzsébet és Barta Anna, az alt Boczné Dudás Anna és a bariton Csizmadia Géza vettek részt az ősbemutató megteremtésében.

Ez a kórusmű a szerző két barátjának, Blaskó János festőművésznek, és dr. Saárossy György orvosnak állít emléket. Vagy inkább annak a bensőséges, meghitt érzésnek, ami a három embert idevaló életében összekötötte. Ezt a csaknem romantikusan fűtött érzelmi feszültséget a nagyszabású mű csaknem minden részletében érzékelni lehet.
Pedig ez az alkotás viharos, erőteljes nyitánya ellenére távol esik a romantikától. Maga a latin nyelv mára már nem a liturgia nyelve, a zenész mégis ezt használta. A mű szerkezete is klasszikus, határozott pillérek tartják egységben az egész kompozíciót, amely nyilvánvalóan pódiumra, hangversenyteremre gondolva készült: a Kyrie első felkiáltása a magas hangtartományból érkezik, és fortissimóval a szoprán-szólisták szinte érdes kérelemként harsogják a csillagok felé, hogy „Uram irgalmazz!” Ez a határozott hanghordozás nem is szűnik meg, a pillérekként szolgáló zenei témák mindvégig kellő magasságban tartják az áhítatot, azt a lebegést, amely mindig is felfogja az embert, ha önnön sorsáról, emberi méltóságáról és az égiekkel való kapcsolatáról, a rajtunk túl lévőkről elmélkedik. Úgy futnak a dallamívek Kyriétől a Glorián, a Credón, a Sanctuson át az Agnus Dei-ig, hogy a hallgatóság érzékeli: itt most valami nagyon fontosat mondott el magáról, adott ki magából a szerző: szemléletét írja le, azt, ahogyan a világot látja, s benne önmagát; azt a valamit, amit manapság jobb híján szeretetnek, Isten- és emberszeretetnek neveznénk, ha a profán fogalmak, a hétköznapok nem húznák le mindannyiszor oly mélyre az emberi lelket, hogy fel sem tud már tekinteni oda, hová hite szerint hazavárják. Kátai felerősíti – talán gyermekkora emlékei okából is – azokat a mozzanatokat, amelyek igazolják iménti felvetésemet a Glóriában, ebben a nagyon veretesre sikeredett részben nem a megszokott helyre rakja a hangsúlyokat – Dicsőség a Magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek! – hanem a sorozatra: dicsérünk Téged, áldunk Téged, imádunk Téged, magasztalunk Téged, hálát adunk Néked – nagy dicsőségedért. Persze, mindezt latinul. És ha ma Kátai az Isten dicsőségét, az embernek az ő Urához való viszonyát így, ekkora erőteljességgel teszi le kottába, azzal megszólítja a kor vándorait, mintegy figyelmeztetésül: a barokk idők, Bach és a többiekután nem ártana visszatalálni arra az ösvényre, ahol közelebb juthatnánk létező és szükséges kapcsolatainkhoz. A Sanctus második tételében, a Benedictusban nemcsak az alapvetően lírikus alkat vall őszintén a szeretetről – áldott, aki az Úr nevében jő – , de előrevetíti az Agnus Dei-nek belső békéért kinyíló könyörgését is.
Kátai László ennek a korszaknak az embere. Vállalja a klasszikus hagyományokat, nem feledkezett meg a hagyományok tiszteletéről – és nemcsak a latin nyelv használata miatt dicsérjük őt!-, de értékes zenei anyagába megélt életének évtizedeit is belesűrítette. Szól ebben a zenében barokk Eger, ez az európai levegőjű kisváros is, amit sokféle sokkoló hatás sem tudott alapjaiban átformálni mássá, mint ami: a művészetek emlékhelye. A tornyok most hallhatták, nemcsak a harangok szólnak szépen ebben a bükkaljai völgyben.
Mélyebb elemzésre napi hírek között nincs módunk. De jeleznünk kellett, hogy a Cantus Agriensis, a kórus vezetője, Gergely Péter Pál és a szólisták jeles érték közvetítésére vállalkoztak. Egy művet indítottak a maga útján. Talán a szerzőnek is segítettek kilódulni abból az elszigeteltségből, ami osztályrésze annak, akit hazánkban a sorsa Budapesten kívül rendelt élni és alkotni. Hisszük, hogy kinyílik az út innen is, mondjuk, akárhová. Ahol a hatás lemérhető, ahonnan hangosan visszaszólnak.